Frederick Matthias Alexander   Frederick Matthias Alexander (1869-1955) egy ausztrál származású színész, Shakespeare előadóművész volt, aki önmagán, a színpadon jelentkező krónikus hang- és légzésproblémáin próbált gyakorlatias módon, önmegfigyeléssel, kísérletezgetéssel segíteni. Ez olyan jól sikerült neki, hogy egyre többen fordultak hozzá hasonló problémákkal segítségért, míg végül föladta színészi pályáját, és módszere átadásának, tanításának szentelte az életét. Felfedezései távolabbra vezettek, mint azt gondolta volna, technikája nem csak légzés- és hangproblémák, de mozgásszervi, emésztési, keringési problémák esetén is hatásosnak bizonyult, sőt depresszió és egyéb lelki zavarok kezelésében is.

 
Orvos ismerősei és barátai tanácsára Londonba, korának orvosi fellegvárába költözött, hogy ott népszerűsítse technikáját. Nemsokára virágzó praxist működtetett, korának számos híres színészét, művészét, politikusát, tudósát mondhatta nem csak tanítványának, de barátjának is.
1914-től nagyjából félévente ellátogatott az Egyesült Államokba is, ahol népszerűsítette és tanította a technikáját.

 
A második világháború idején, London bombázásakor elhagyta Angliát és Amerikába költözött, ahol a fivére Albert Redden Alexander már tanította a módszerét. A háború vége előtt, 1943-ban visszatért Londonba és újból fölépítette a praxisát. 1947-ben 78 évesen egy súlyos, bénulásos agyvérzést kapott, amiből rövid idő alatt teljesen (!) fölépült, és élete végéig, 86 éves koráig aktívan oktatta, adta át a technikáját.

 
Négy könyvet írt és hagyott ránk, amelyekben részletesen kifejti a technikájával kapcsolatos felfedezéseit, nézeteit, és 1932-től megkezdte az Alexander-technika tanárok képzését is Londonban.
Mára a világ számos országában sok ezer képzett Alexander-technika tanár dolgozik, és az Alexander-technika széles körben elterjedt.

 

Alexander felfedezései

 

Önmagát tükrök előtt, különböző szögekből megfigyelve rájött, hogy rekedtségét és hallható „levegő után kapkodását” a színpadon - amin az orvosok szervi elváltozás hiányában nem tudtak segíteni - ő okozza saját magának, mégpedig saját szervezetének nem megfelelő használatával. Hosszas önmegfigyelésbe kezdett, és fölfedezte, hogy nemcsak nála, de a legtöbb embernél tendencia a gerinc összenyomása, meggörbítése - ami a gravitáció számlájára írható. Felismerte, hogy bármilyen tevékenység megkezdésekor hajlamosak vagyunk a fejünket hátra és lefelé húzni, feszíteni a nyakunk irányába, melynek következtében a testünk kimozdul a természetes egyensúlyi állapotából, és ezt az egyensúlyvesztést kompenzálandó, a testünk egyéb, távolabbi pontjain is extra feszültségek keletkeznek.

 
Rájött arra is, hogy a megszokásaink annyira erősek, hogy nem csak megváltoztatni nehéz őket, de a legtöbbször észre sem vesszük azokat, illetve hogy az érzékszervi érzékelésünkben sem bízhatunk. Sokszor a megszokott rosszat érezzük helyesnek, és az új, szokatlant rossznak és kényelmetlennek. Alexander önmaga megfigyelése közben rájött, hogy kinesztetikus érzékelése (a saját mozgás-érzékelése) megbízhatatlanná vált, sokszor egészen más mozdulatot végzett, mint amit hitt, megszokott testi érzései fölülírták azt, amit valójában tenni szándékozott, ezért tükrök segítségével dolgozott önmagán. Hamarosan pozitív változás állt be egész szervezetének működésében, problémái teljesen megszűntek és az érzékszervi és kinesztetikus érzékelése is megbízhatóbbá vált.